Amikor az első, „házi” lovunkat megvettük csak egyszerű hobbilovaglás volt lányaink célkitűzése. Aztán a nagyobbat kezdte más is érdekelni, a kisebb azért szorgalmasan kitartott elképzelése mellett.
Olyannyira, hogy akkori edzőnője kapacitálására már „jobb lóra is szükségünk van…” elven, díjugrató sportlovat vásároltunk. (Azért így, visszagondolva lehet, hogy korán hagytuk rábeszélni magunkat e lépésre, nekünk is tanulni kellett volna még a „lovazást”.) Jártunk jó néhány helyen az országban tenyésztőknél, hoztak hozzánk bemutatóra is több paripát, míg egynél megállapodtunk. (Laikus szülők lévén az edző hölgy is ott volt, megnézte, állatorvost hívtunk, aki alaposan feltérképezte egészségileg – röntgen, vérvétel, helyi vizsgálatok -, majd még egy napig ott tartottuk, mielőtt igent mondtunk.)
Itt indult az a sportküzdelem sorozat ló és lovasa (lányunk és edzőik) között, mely most más jellegű események miatt szünetel, és lehet, hogy végérvényesen!
Haladjunk időrendben:
A hozzánk került állat képzettségben, tudásban magasabb szinten járt, mint gyermekünk. Azt reméltük, hogy a közös munka révén alkalmanként kisegítheti gazdáját egy-egy hibás segítségadás, akadályra vezetés vagy éppen ugrás közben. Csakhogy apró mozzanatokkal, de kezdett előjönni a ló igazi jelleme. Ma már tudom, mindig alapos oka van annak, ha egy egészséges, jól képzett lovat eladnak. A vevő kérdésére, hogy miért is válik meg az eladó ama jószágtól, jöhet pl.: az időhiányra hivatkozás, magasabb szintre akar lépni és ahhoz, már kevés szöveg, de lehet az is (és így jártunk mi is…), hogy a tenyésztő a nevelésbe fektetett energiát nem akarja veszni hagyni, bevételt akar. A kiképzett, de jellemében alkalmatlan „sportlovat” elviszi néhány versenyre, még akár határ közeli külföldi eseményre is, majd a mai „lókupec” megpróbálja hozzánk hasonszőrűeknek elpasszolni! Szóval a miénk ráérzett arra, hogy (vasággyal együtt is csak) 40kg-os lányom, hogyan játszható ki. Mit szépítsem, bizony szerzett tapasztalatot az esések utáni leérkezés módjait illetően… Néhányszor még edzőnője is előbb landolt a talajon, mint ahogy szándékozott.
Otthoni (bértartói) környezetben még csak-csak elvégezte a kívánt feladatokat a ló, de új helyen, versenykörülmények között kezelhetetlenné vált. A lány rajtengedély vizsgáján is a bemelegítés úgy-ahogy megvolt, majd benn a pályán, lazán leszórta magáról.
Családi megbeszéléseken többször felvetettem, hogy valamit lépjünk, váltsunk lovat. Kisebbségben maradtam mindannyiszor, adjunk még időt az összehangolódásra elgondolással. Közben több csere is volt az edzői karban (mi is költöztünk kétszer új helyre), de a helyzet semmit sem javult. Sőt! 2009 májusában egy akadályrúdra történő esésnél, – mint később kiderült - eltört a gyerek könyöke. Amellett, hogy kezdetben elég pesszimistán nyilatkoztak az orvosok a gyógyulásról (mégsem szerencsés, ha valaki tizenéves korától nem tudja hajlítani és terhelni könyökét), újra felvetődött a ló sorsa is, mert mi szülők bizony nem lovagolunk. A műtét, kórházi kezelés majd az azt követő itthoni ápolás újabb kínlódás, hosszú küzdés volt a „használható” könyökért. Szerencsére a fiatal szervezet balesetre adott válasza, a hozzáértő, gondos orvosi munka és a lakóhelyünkön lévő rehabilitációs intézet segítsége kellő eredménnyel járt (köszönet érte ezúton is!), újra lovagol a leány.
Azért, hogy közben a ló se unatkozzon, ismét megkerestük a gyerek első edzőnőjét. Talán, Ő ismerte meg legjobban, dolgozzon rajta, amíg helyrejön a könyök. Tapasztalatait rendre megosztotta velünk, de nem lett kedvezőbb az eredmény. És ekkortájt, úgy három év után a gyerek is belátta, hogy ez nem az Ő lova! Beletörődött, elfogadta, hogy eladjuk vagy elcseréljük a pacit.
Ismét elkezdtük a körutakat a megfelelő ló felkutatására, amikor…
Egy edzés után jelezte a tréner hölgy, hogy a jobb első lábat nézessük meg orvossal, valamiért sántít. Annak rendje szerint megkerestük az állatorvost, megbeszélte feleségemmel, hogy mikor jön. Eleve nem ért oda a megbeszéltek szerint, de ilyen előfordul. 2009. október 2-án péntek délután (éppen a GYEPOSZ országos döntő versenyszámai zajlottak a Bellandor lovardában, bértartói helyünkön), kezdte a láb vizsgálatát, és adott érzéstelenítő injekciót. Én vezettem a lovat, az istállóban kapta az oltást, majd szabadtéren sétáltunk vele. Itt kapta a ma használatos második tűhegyet lenn az ízületnél a lábába, de a sok jövő-menő ló miatt a mienk nem állt nyugodtan, ezért a kezelést végző orvos kérésére (tűvel a ló lábában?!), besétáltunk újra az istállóba és ott kapta meg a fecskendőből a további érzéstelenítő anyagot! A vizsgálat alapján az orvos és feleségem megbeszélte a további teendőket, majd távozott.
Mi, amióta lovaink vannak minden áldott nap (esténként) megyünk hozzájuk, a bértartás melletti ellátáson felül is gondozzuk őket. Meglehetősen váratlanul ért bennünket, hogy vasárnap estére a ló nem tudott a jobb elejére állni, csüdje cipónyira dagadt, izzadt, lázas volt. Először azt gondoltuk, hogy talán beütötte a fájós lábát (igaz csak a bokszban állt) és az eltörhetett. Irány Üllő, röntgenfelvételek, az eredmény: nincs törés, borogassuk, kezeljük a duzzadást… Hívtuk folyamatosan az állatorvost, ismerősön keresztül is kerestük, visszajelentkezés nincs, számunkra elérhetetlen! Az állatkórház ügyeletes orvosa beszélt vele, és kérte, hogy hétfőn mindenképpen nézze meg a lovat! Azóta is várhatnánk rá…!
Keddre még rosszabb az állapot, irány ismét Üllő. Vizsgálat, ízületi folyadékvétel, elemzés: baktériumos fertőzés a ló lábában!
Természetesen operáció, kezelés. Mindennap ingázás Budakeszi és Üllő között, várjuk a gyógyulást. Néhány napos javulás után újra romlik a ló állapota, a kezelő orvos szerint nem sikerült teljesen megszüntetni a fertőzés terjedését. Azt mondja, ha másodszorra sem sikerül a felnyitással, tisztítással, antibiotikumokkal lenullázni a számukat, el kell altatni a lovat! Ez így elég drasztikusan hatott ránk, de küzdjünk a lóért! (Kezelőorvos: Dr. Izing Simon) Egy héttel az első után újabb műtét. Szerencsére 3 hetes állatkórházi kezeléssel a ló élete megmaradt, de a lába…
Nem kevés anyagi áldozatunkba került eme mutatvány és most újra küzdünk.
Mégpedig az akkori injekciót adó orvossal, és a biztosítóval.
Sem a kórházi kezelés idején, sem az óta, az-az állatorvos nem jött felénk, akinek munkája eredménye a mai állapot!
Annyit sikerült elérnünk, hogy elismerte a kezelés tényét, de – szerinte - orvosi hibát nem vétett, felelősség nem terheli! A magam egyszerű agyával nehezen dolgozom fel ezt a történetet!
Most, 2010. július elején van egy sportolásra alkalmatlan ugrólovunk, igaz már alig biceg (hónapokig ugrált a szerencsétlen 3 lábon). Ízülete (a legkülönbféle kezelések>>> Dr. Révi Dénes küzd keményen, kencék, gyógyszerek ellenére) változatlanul kétszer akkora, mint a másik. (túl)Terhelt bal patája kilaposodott, jobb patája viszont ferdül (Botka Ferenc úr küzd ezzel), igaz él és örüljünk ennek!
Szóval „.köszönöm” doktor úr, hasonlókat Önnek is! Leírom nevét is, ne csak mi „szívjunk”: Dr. Szabó Ferenc, foglalkoztatója: Terápia Bt.
Azt gondolom, hogy Ő is szolgáltatást végez (mint én kertépítőként), tevékenységére is vonatkoznak jótállási, garanciális feltételek! Ezért is gondoltuk, hogy legalább az állatkórházi kezelés költségeit térítse meg, nem akartuk a ló értékvesztését is „felszámolni”! Megkeresésünk elutasításra talált, rendelkezik felelősségbiztosítással, a biztosítójához irányított bennünket.
Az maga a gyönyör, egy ilyen kapcsolat. Örülhetünk, hogy beadott papírjainkra néhány hónap után egyáltalán válaszra méltattak!!! Mégpedig röviden leszögezték, hogy nem látnak ok-okozati összefüggést az állatorvos ténykedése és a ló ízületének gyulladása között (nyilván csak úgy beugráltak azok a kis fránya baktériumok a zárt ízületbe), ezért menjünk a „…ba”.
Itt tartunk jelenleg, de most már azért sem hagyjuk annyiban a dolgot! Küzdünk tovább az igazunkért, még ha ez hosszú és peres út lesz is!
Tanulságnak talán hasznos lesz (mindenféle szempontból) mások számára is e történet!
Raffai János
http://www.lovasok.hu/index.php?i=46120
Kései utóirat:
Amikor a fenti sorokat papírra vetettem és eljuttattam különböző sajtóorgánumokhoz, hosszú gondolkodások után senki sem merte felvállalni, hogy akár nyomtatva, akár elektronikusan megjelentesse, mindenki félt, mert mi lesz, ha xy… megsértődik, vagy éppen nem jó senkivel haragban lenni… Ennyiben maradtunk. Mi is belefáradtunk, nem pereskedtünk, mert:
- Ugyan a leggondosabb orvosi és gazdi általi ápolás ellenére sem következett be radikális állapotjavulás, be kellett látnunk, hogy a ló ugyan járni tud majd a betokozódott ízülettel, de ennyi…
- 2011 tavaszán elvittük Bátorliget-Újtanya településre, ahol boldogult gyerekkoromban sok időt töltöttem nagyszüleimnél, rokonságunknál.
Ma itt él és gazdálkodik, és nem utolsósorban itt készül versenyeire a kettes-fogat hajtásban immár az országos mezőny elejébe tartozó két Fekete, idősebb György és „Gyurci”fia. Mindenféle „szponzorációs” segítség nélkül, tehetségük, szorgalmuk, saját munkájuk, küzdelmeik révén értek el idáig. Korábbi szép eredményeik mellett pl.: 2014-ben, az apa nyerte a bp-i Lovas Világkupán a szimultán fogatversenyt! Korábban a fiú is szerzett már ilyen dicsőséget!
Régebbről ismerjük egymást, és annak idején némi „könyörgés-rábeszélés” után vállalták, hogy legelőjükön tölthet egy-két „nyugdíjas” évet lovunk, aztán majd meglátjuk. Néhány fiatalabb csikóval legelészik, éldegél az itt csak „városinak” nevezett ló.
Hálával tartozunk érte!
Raffai János
2014. december